Az a fantasztikus szenvedély

Hector Berlioz (1903-1869)

Ha megkérdezik, hogy ki a kedvenc íróm, festőm, filmrendezőm, kissé zavarban vagyok, mert általában nem egyvalakit tartok a legjobbnak, hanem legalább féltucatnyit, tucatnyit.

A zeneszerzőket is sorolom, hogy J. S. Bach ugyan a legnagyobb, és külön kategória, de rongyosra tudom hallgatni Liszt Ferenc, Hector Berlioz, Giuseppe Verdi, Pjotr Csajkovszkij, Richard Strauss, Heitor de Villa-Lobos, illetve a rock műfajából a Pink Floyd és az Asia felvételeiből készült lemezeket. Ez a lista egyébként nyitott. Ha mégis valakit ki kell emelni, aki nemcsak rendkívül tehetséges volt és eredeti, hanem meghökkentően különc és szenvedélyes, aki zavarba ejtő ötletességgel és kreativitással gyúrta össze az életét annak alkotói oldalával, az egyértelműen Hector Berlioz. Aki nem tagadta, sőt bátran felvállalta, hogy a művészet az alkotó szenvedélyéből fakad, és aki ezzel meg akarta és meg is tudta szólítani az embereket; akinek minden örömét, bánatát, kudarcát, lelkesedését egy-egy remekmű őrizte meg az utókornak.

Gazdag nemesi családból származott, ami lehetővé tette, hogy már gyerekként műveltséget szerezzen és zenét tanuljon. Fuvolán és annak egy speciális változatán, a flageoleten tanult zenélni, később gitáron is. A család és az apja segítette zenei tanulmányai során, de elvárta, hogy valamilyen „rendes” szakmát is tanuljon. A fiatal Berlioz el is kezdte orvosi tanulmányait Párizsban, de első zenei sikerein felbuzdulva abba is hagyta, felvállalván az apjával és a világgal való komoly, hosszas konfliktusokat.

Az egész élete szüntelen küzdelem volt. Sikerek és kudarcok tarkították a bemutatóit, amelyek egyaránt jelentettek neki szakmai és anyagi előbbrelépést vagy akadályt. Nehezen viselte az értetlenséget és a bukást, de mindig fel tudott állni és újat kezdeni. Például a párizsi Conservatoire Római-díját ötödik vagy hatodik próbálkozásra nyerte el. Szüntelenül küzdött a szakma hivatalosságaival is, akik épp az eredetisége miatt nem értették a legtöbb esetben. Egész életén keresztül próbált álladó karmesteri állást szerezni, illetve tanári katedrát a Conservatoire-ben, de egyik sem sikerült. Egy könyvtárosi állásig jutott, ami csak látszólag nyújtott némi biztonságot, hiszen bemutatóinak sikerein és veszteségein mindig többet nyert és bukott.

Kissé gyanakvó, visszahúzódó és hirtelen haragú volt, ami nem könnyítette meg az érvényesülését, különösen mivel zenekari darabjainak előadása gyakran pártfogók és zeneértők jóindulatán múlott. Saját bevallása szerint is utálta a zongoristákat. Ennek ellenére jó barátságot ápolt Liszt Ferenccel, Niccolò Paganinivel és bizonyos ideig Richard Wagnerrel is. Ezek a barátságok egyaránt voltak művészi és emberi kapcsolatok. Berlioz Paganininek írta a Harold Itáliában című, brácsaszólót tartalmazó szimfonikus költeményét 1834-ben. A híres hegedűs később tisztes összeggel segítette a komponistát, amikor az anyagi és egészségi gondokkal küszködött. Liszt egyebek mellett azzal egyengette Berlioz karrierjét, a műveiből átiratokat készített zongorára.

Nem volt könnyű ugyanis elnyerni egy pályázatot vagy egy mű bemutatási lehetőségét. A partitúrát zongorakivonatban mutatták be a bírálóbizottságoknak. Berlioz nem tudott zongorázni, így másokra kellett hagyatkoznia. Ő azonban még akkor is gyakran hátrányba került, amikor értő zongorista tolmácsolta a partitúráit. Berlioz közvetlenül zenekarban gondolkodott, a kivonatok nála nem adták vissza a hangszeres zenei mű leleményeit. Ő volt az első olyan jelentős zeneszerző, aki nem játszott elfogadható szinten zongorán, és más hangszert se bírt magas színvonalon. Ebből még hangversenykörútjain is akadt némi gondja. Oroszországi vendégszereplésén kisebb diplomáciai manőverre volt szükség, hogy kimagyarázzák a cári udvarban, miért nem ad a művei vezénylése után szólóestet is. Ez akkor még íratlan szabály volt. Az, hogy Berlioz nem tudott zongorázni, és a vonósokat sem ismerte komolyabb előadói szinten, megmagyarázza műveinek néhány eredeti vonását és egyes hiányosságait is. Mivel nem a zongora klaviatúrájában gondolkodott, ez nyomban más struktúrát kölcsönzött a partitúráinak, ami hangzásban is más, új volt. Alapvetően dallamokban gondolkodott a fuvola hatására. A darabjaiban kiemelkednek a fuvolás és fúvós részek. Nagyon jól énekelt, és értette a kórusmuzsika lényegét, illetve a klasszikus szerkesztési elveket. A Faust elkárhozásában van például egy férfikarra írt fúga ironikusan az „Ámen” szóra komponálva.

A darabjai harmóniailag viszonylag egyszerűek. Többnyire alap-hármashangzatokat alkalmazott, helyenként idegen hangokkal, illetve a többszólamúság és némi kromatikus szabadság tarkításával. Az összhatás ma is új és különös. Más, mint a megszokott. Az elmúlt években kérdezte tőlem egy konzervatóriumi zeneszerző-tanár, hogy magyarázzam meg neki én, mint gitáros, hogy miért szólnak annyira másképp Berlioz művei, mint a többi romantikus, komolyszenei komponistáé. Berlioz játszott gitáron, és az említett tanár feltételezte, hogy a harmóniáit ezen a hangszeren próbálta ki. Ebben van némi igazság, helyenként valóban fel lehet ismeri a gitár akkordjainak struktúráját a partitúrákban. A tömörség, az egyes unisonók, a megtartott, orgonapontszerű hangok például erre utalnak. Gitárosként Berlioz nem hagyott hátra különösen érdekes dolgokat. Megjelent ugyan például egy dalgyűjteménye, amelyben többnyire nem az ő szerzeményei vannak, csak a kortársaié vagy elődjeié, de Berlioz írt hozzájuk gitárkíséretet. A dalgyűjtemény túl egyszerű gitárkíséretei nem adnak kulcsot a művei harmóniáinak megértéseihez. Hangszerelési tudását megosztotta másokkal is. A Hangszereléstan (Grand traité d’instrumentation et d’orchestration modernes) máig használatos mű az oktatásban.

Berlioz műveinek többsége úgynevezett „programzene”. A programzene jellemzően hangszeres zene, amely valamilyen fogalmi témát illusztrál, dolgoz fel. Ez általában együtt jár valamilyen karakteres, fogalmi címadással vagy irodalmi utalással. A műfaj előképének tekintik egyéb szerzők és művek mellett Vivaldi versenyműveit (például A négy évszakot), Beethoven hatodik, Pastorale-szimfóniáját. Az első jellegzetes darabjai a Fantasztikus szimfónia (1830) és a Harold Itáliában (1834). Berlioz a Fantasztikus szimfóniában alkalmazta célzatosan a tételeken is átvonuló vezérmotívumot, ami új, „tartalmi” zenei szerkesztési elv, szemben a zenei struktúrák (pl. szonáta) formalizmusával. A vezérmotívum elvét és gyakorlatát Berlioz zenészbarátai, Liszt Ferenc és Richard Wagner vitték tovább, fejlesztették tökélyre.

A különös hangvételű francia zeneszerző egyaránt írt hangszeres és vokális, illetve ebből a szempontból vegyes műveket. Komponált kórusra, szólistákra, zenekarra minden felállásban, párosításban. A hagyományos formák is megtalálhatók nála, mint dalok, kantáták, oratóriumok, szóló- és versenyművek, zenekari darabok, vegyes művek, így operák is. Operái közül mindössze hármat fejezett be, vagy maradt fenn teljes egészében. Nem mindegyiknek volt sikeres a bemutatója. A Benvenuto Cellinivel (1838) nagyot bukott, pedig több kortársa, köztük Liszt és Meyerbeer is sokra tartotta a darabot. Hogy mi siker vagy bukás a 19. században és Berlioz életében, az regények témája lehetne, ahogyan az is. Mindenesetre Berlioz művészi túlbuzgóságában gyakran túlbecsülte a maga és az előadók lehetőségeit. Volt, hogy a darab túl nehéznek bizonyult a zenekar számára, mások a közönség türelmét tették próbára. A Benvenuto Cellini öt felvonásos, A trójaiak (1858) szintén. A zeneszerző-karmester előadásairól több korabeli karikatúra maradt fenn. Túlkapásait nem egy vicces rajz úgy ábrázolja, hogy a zenekarban található muzsikusokkal együtt egy ágyút is vezényel.

Berlioz nem csak a hangszeres zenében és a Fantasztikus szimfónia programzenei koncepciójával, illetve a vándormotívum szerepeltetésével vált újítóvá. Számos darabját műfajilag nem lehet besorolni, vagy ha igen, abban ő volt a műfajteremtő. Írt egy nagyszabású művet Rómeó és Júlia történetét feldolgozván (1838), zenekarra, kórusra és szólistákra. A darab nem lett se opera, se kantáta, hanem ahogy a szerzője nevezte: drámai szimfónia. Berlioz a klasszikus történetből kiemelt bizonyos epikai és hangulati elemeket, és azokat szervezte valamiféle zenei egységbe. A mű igencsak nehéz a zenekar és a karmester számára, hallgatni viszont kellemes. A legizgalmasabb részek különböző hosszúságú és felépítésű zenekari tételek. Ezek közül kiemelkedik a Mab-királynő, az álomtündér varázslatos birodalmának megidézése. A tétel közel kilenc perc hosszú. A mű csúcspontja azonban a majd tizenöt perces Szerelmi jelenet. A Rómeó és Júlia érdekessége, hogy a szerző halála után sokáig nem adták elő. Az első teljes felvételét Arturo Toscanini vezényletével rögzítették 1947-ben. A neves karmester büszkén jelentette ki magáról, hogy ő az egyetlen, aki ezt a művet el tudja vezényelni.

Van még egy olyan műfaj, amely, ha nem is talált sok követőre, Berlioznak köszönheti a létrejöttét. Faust elkárhozását (La Damnation de Faust) drámai legenda megjelöléssel illette. Nem szimfónia, nem dalmű, nem opera, hanem valamennyire mindegyik, együtt. A Fantasztikus szimfónia mellett ez a legsikeresebb és legismertebb műve. Ebben az opusban egyaránt érdekes és értékes lehetőséget kapnak a szólisták, a kórus és a zenekar. A tételek legalább fele sziporkázó, sláger-jellegű, de nem sláger-szintű. A művet 1846-ban fejezte be. Érdekesség, hogy beleépítette a Rákóczi-induló saját feldolgozását, amelyet egyik hangversenykörútján Budapesten, még 1846-ban el is vezényelt. A Rákóczi-indulónak számos feldolgozása ismert, mások mellett Liszt Ferenc is készített ilyet, mégis a Berliozé vált a legismertebbé, a legnépszerűbbé. Később a fúvószenekarokra redukált átdolgozások is többnyire Berlioz változatát veszik alapul. 1933-ben Székely István rendezett egy filmet Rákóczi induló címmel Herczeg Ferenc, A dolovai nábob leánya című színműve alapján. Az induló fúvószenekari betétjei Berlioz feldolgozását követik.

Berlioznak nemcsak a zeneművei figyelemre méltóak, hanem az élete egészében. Nem csupán azért, mert különc magatartásával gyakran esett örök szerelembe, és magánéleti fellángolásai, kudarcai, anyagi és szerelmi botrányai regénybe illőek, hanem oda is kerültek. Ő maga is feljegyzett életéből számos mozzanatot az Emlékirataiban (megjelent halála után, 1870-ben), de életrajzírók fő- vagy mellékszereplőként szívesen foglalkoznak a személyével. A fiatal Berliozról Christian Jaque 1942-en rendezett filmet Fantasztikus szimfónia címmel. Az idős Berlioz alakját legszebben talán Hubay Miklós Ők tudták, mi a szerelem című színműve idézi meg. Hubay színművének a sikeréhez hozzájárult Sinkovits Imre és Tolnay Klári alakítása, vagy inkább alakításai is. Sinkovits szinte összenőtt a szereppel. Először harmincévesen (!), 1958-ban játszotta el az öregedő, de hősszerelmes művészt, aztán újra és újra, ahogy teltek az évek, évtizedek. A színmű előadásaiból több felvétel, tévéfilm is készült, így 1964-ben, 1984-ben és 1998-ban. Az 1998-as felvételhez idézek egy nézői reflexiót az internetről: „Hector Berlioz–Sinkovits Imre 48 év után felkeresi ifjúkori szerelmét, Estellát–Tolnay Klári. Az idős hölgy már nagymama, Berlioz is öreg legény. Találkozásuk órájában mégis szenvedélyüktől izzott a levegő. A két felejthetetlen művész jutalomjátékukban megmutatták, hogyan kell 80 évesen is szerelmest játszani. Ők tudták. Nagyok voltak!”

Deák-Sárosi László

• Publikálva: 2013.12.11. 13:09 • Címke: évforduló, zene